Hetek óta tudtuk. Fel akartam készülni a pillanatra, de most már tudom, hogy erre nem lehet…. Aznap, jobban fájt a szívem a kelleténél.
Miután mindent bepakoltunk és rogyásig pakoltuk az autót, nem volt más hátra, csupán a búcsú. Búcsú a háztól, a télen termő narancsfától, az utcától, a tengertől és persze a mi drága szomszédainktól. De, talán ez a szó nem elég kifejező. Legyen inkább barát, vagy még inkább „karantén család”. Azt hittem megállom sírás nélkül, de egyre csak szorítottam a fogamat és a maszkom alól sziszegve próbáltam meg minél több hálát elrebegni, kedves köszönő szavakat rakni egymás után, de nem értem a végére.
Patakokban törtek ki a könnyeim, s mint elkeseredett kisgyerek sírtam fel, minden alkalommal, mikor egy szerettemtől búcsút kellett venni. Több mint másfél év alatt a parton, Marina di Massa partjainál, La Partaccia centrumához közel van egy utca. Egy hely ahol éltünk? Nem. Gabrielenek és a „karantén családunknak”, a barátainknak köszönhetően, az otthonunk volt. A biztonság és szeretet kényelmes szigete, ahol Gino kertészkedni tanított, Marcella igazi olasz Minestrone-t főzött nekünk. Ahol Carla jóvoltából megtanulhattam kagylós spagettit készíteni, aki megismertetett minket egy varázslatos helyi étteremmel. Ahol a férje, Sauro, rengeteget mesélt mindenről.
Aki, mikor gyalog indultam Feri balesetének helyszínére, azonnal a segítségemre sietett, aki gyakran egy-egy rövid szakaszon társam volt a tengerparti séták során…. Tudjátok, ezek még így is csupán apró emlékfoszlányok, ahhoz a csodához képest, amit Velük, miattuk átélhettünk. Tökéletlen karantén életünk tökéletes napjai a szívembe égtek. A közös tapsolás az utcán, a bekapcsolt telefonok a műholdaknak jelezve, igen, itt vagyunk! „élünk” „szeretünk” „nem adjuk fel” A fodrászunk Nicola, aki oly sokszor segített megszépülni, újra emberi formát ölteni, a tabak és két kis bolt vagy az ajándékbolt dolgozói, akik kedves mosollyal fogadtak minden alkalommal. La Partaccia, Marina di Massa az otthonom. Keszthely után, Őt is hordom a szívemben és ahogy Magyarországra, ide is visszatérek újra és újra és újra…… Ami pedig a távolságtartást illeti, nos tavaly február óta, egészen aznapig megvolt. Akkor, azonban képtelen voltam tovább tartani magam és mint rémült gyermek kerestem kibúvót ezen kötelező szabály alól. Szorítottam, akit csak lehetett.
Öleltem úgy, mintha nem akarnám hogy véget érjen. S nem csak itt, de Feri kollégáival találkozva is. Tudom, a hajóépítők világa annyira zárt, hogy biztosan újra találkozunk még velük, valahol a nagyvilágban, mégis fájt elengedni őket. Brano és Walter meg a közös online karantén, David, Christopher és Idris a régi szomszédok, Marcell, Gigi, vagy Carlo és a rengeteg móka. …. Vito, akivel imádtunk együtt lakni, s most el sem tudtunk köszönni, Daniela, aki életem legijesztőbb és legstresszesebb hónapjaiban minden egyes nap mellettem állt és Pier, akinél emberségesebb főnökkel nagyon ritkán találkozni Nem tudok felsorolni mindenkit, képtelenség egyenként megemlíteni mindenkit, mert véges a karakterszám. De! Mindannyiukat a szívembe zártam, s csak remélni tudom hogy hamarosan, egyszer, újra találkozunk Ami pedig a végére maradt, nos az volt a legfájóbb. Elhagyni a nővéremet és a bátyámat (Mielőtt még azt hinnétek, nem tudtok valamit a családunkról és a törvénytelen testvéreinkről a hugicámmal, jelzem, hogy a választott spanyol testvéreinkről beszélek ) Távol kerülni azoktól, akik az elmúlt években pótolták a családot, s akiknek ti ugyanezt jelentitek, az bizony nagyon tud fájni.
Olyan helyeken is a lelkemben, amiről nem is tudtam Emlékezni fogok rá hogy várt velem Antonio aznap a sürgősségin. Beszélni sem tudtunk. Azt sem tudtuk mi lesz, és ő mégis jött. Maradt. Várta velem a testvérét…. Aztán elhozta a párját, akivel már az első találkozásunk alkalmával tudtuk, elválaszthatatlanul összeköt minket a „La Bella Itália”. Hiányzik, hogy átugorjak hozzá és nevetve kortyoljunk proseccot fényes délután. Hiányzik Carmen, mert nem jön velem sétálni és fotózni a partra. Hiányzik, mert évek óta a szüleimtől, a kis húgomtól és a barataimtól távol, nekem ő volt a család Abban azonban, hogy velük találkozunk, egészen biztos vagyok, mert a család, az család, még ha választott, akkor is A tenger pedig, ahogy egy olasz barátom mondta, a szívemben él a ragyogó napsütéssel együtt, s azt viszem magammal, bárhova kerüljek is Eljött hát ez is. A március. A tavasz. A búcsú.
Búcsú a tengertől, barátoktól, családtól. Beköszönt most egy új fejezet, új helyen, új emberekkel, akik tudom szintén szeretettel fogadnak minket, hisz számunkra nem ismeretlen a környék ahová megyünk. Vár minket az új kihívás Ami pedig a sírást illeti, nos az egyik séf bálon, ahol konferáltam, egyszer hallottam egy jó mondást: „Ne sajnáld, hogy véget ért, örülj, hogy a része voltál!” Ps. Köszönöm Neked Marina di Massa a rengeteg élményt és a sok csodát ebben a káosszal teli időben, köszönöm a barátokat és a spanyol – olasz családomat! Hamarosan újra találkozunk Nektek pedig Kedveseim, ha van kedvetek nézzétek meg az albumot, amely persze csupán töredéke az elmúlt 1,5 évnek!