2020. december 2.
Csendesen osont egyre közelebb. A nap elő sem bújt, mintha érzete volna, hogy így kell tennie… Szürkülni kezdett a kék ég, s a foltnyi felhők lassan egy nagy egésszé váltak. A sima víztükör szép komótosan zavarossá változott s tarajos, fodros hullámok hozták a változás szelét a partra. Majd komótosan kúszva egybe forrt az ég és a víz. Nem volt más, csupán néhány horgász, akik több száz méteres távolságból kémlelték egymást. „Vajon a másik mit fogott?” A hullámok csendjét pedig olykor – olykor egy élesen sikító sirály törte meg, ijedten mesélve, hogy mindjárt megérkezik. A bőrömön éreztem a közelgő hideget, s a lassan potyogó apró esőcseppek hozták magukkal a megtisztulást. Hosszú, magányos séta volt az elhagyatott tengeri szakaszon a nedves homokban, míg végül szemből megérkezett. Mosolyt csalt az arcomra, hiszen régóta vártam rá, s már nem fáztam, elmúlt a fáradtság és boldogan köszöntöttem, mikor végre odaért „Isten hozott régi barátom! Örülök hogy újra itt vagy December!”