Barátommal igazán a kovid alatt kerültünk közel egymáshoz, s számos alkalommal inspirált, gyógyított, szabadított fel. Barátom a Tirrén tenger talán nem is tudja, milyen hálás vagyok neki ezért. Itt a blogon is megosztom veletek néhány írásom, melyek miatta születtek…..
2020. december 3.
Gyakran bele sem gondolunk, mennyire fontosak az apró gesztusok, melyek mellett a rohanó hétköznapokban teljesen képesek vagyunk elsiklani. Észre sem vesszük a szépet, a pozitívat, mert lelkünk legmélyén mindig akad valami, amitől képesek vagyunk napokig szorongani, ami épp elkeserít, vagy elbizonytalanít minket. Azt hisszük a tökéletes élet a cél, hajtunk pozícióra, pénzre, elismerésre vagy vágyjuk a lottó ötöst az álommelót a legújabb autót vagy egy újabb (nők esetében ) százhuszonhatodik divatos cipőt. Amiről eddig megfeledkeztünk, s most a covid keserűen arcunkba vágta, az az egészség. Az egészség, ami esetemben a lelki egészséggel kezdődik, s amiben azt gondolom, sokan egyet tudtok érteni velem. Amit ma elmesélek nektek, az egy újabb kicsike csoda, egy, a modern 21. században jelentéktelennek tűnő apróság, ami pár másodperc alatt történt ugyan, mégis bearanyozta a tegnapom. Annak ellenére hogy vörös zónában élünk (ami remélhetőleg pénteken narancssárgára módosul), minden nap teszek a part mentén egy amolyan „egészségügyi sétát”. 3-4 kilóméter, abban az irányban, amerre sosem jártam annak előtte. Legalább 100 fotót csináltam, hogy minél tökéletesebben tudjam visszaadni amatőr fotósként a látottakat, de higgyétek el, sokkal szebb mint ahogyan a képeim tükrözik. A szinte percenként változó felhők áradata, a tenger tarajos, habos hullámainak játéka, a hatalmas kövek és carrarai márványdarabok, melyek hullámtörőként szolgálva óvják Marina di Massa és Marina di Carrara határában a természet eme elfeledett szépségét. Izgatottan fotózva és a látványba tökéletesen belefeledkezve csodáltam első nap az ismeretlen vidéket. Élveztem az „utazást” a kis ösvényen a privát kikötők mellett, míg végül egy csodás apró eldugott öbölbe értem. Átadva magam a Tirrén tengernek, s észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Az öböl szélén álló Mária szobor mellett, a kis lugasban egy idősebb bácsika ült. Kíváncsian kémlelt, szinte éreztem magamon a tekintetét. Ám amikor üdvözöltem, fejét elfordítva barátságtalanul nézte a vizet tovább. Egy pillanatra el is szégyelltem magam, hiszen valószínűleg megszentségtelenítettem kedvenc helyét és kizökkentettem a kora délutáni tengerparti csendespihenőből….. Tegnap hatodik napja, hogy visszatértem. Egyetlen nap sem zavart eső, vagy hideg, örültem a szélnek a változatos képnek, mellyel a tenger várt ezen a Szent helyen. Minden nap kedvesen mosolyogtam és üdvözölte Őt. Csendben ültem le a kövekre tőle távol és boldog elégedettséggel pihentem ki magam az éltető víz mellett. Fotóztam, pihentem, imádkoztam, hálát adtam….. Tegnap délután azonban nem akartam elmenni odáig. Rövidebb sétát terveztem egyéb teendőim miatt, de mire felocsúdtam, már az öböl sarkára értem. A víz és az ég játéka szinte mesebeli volt. Miközben borongós, szürke felhők kíséretében egy nappal korábban beköszöntött a december, tegnap olyan érzésem volt mintha újra szeptember vége lenne csak. Meleg szél fújt. A szürke égi vattapamacsok alatt pedig ott voltak azok a szikrázó fénnyalábok, amikről anyai nagymamám mindig azt mondta : „Látod kislányom, a Jó Isten ma tekintetét ránk emeli. Így jelzi hogy itt van és vigyáz minket!” Az elmúlt hónapok érzelmi hullámvasútja után a látottak megmagyarázhatatlan nyugalommal töltöttek el. Békét és biztonságot éreztem minden különösebb ok nélkül. Abban a percben eszembe jutott, hogy mit is írtunk márciusban a teraszokra #tuttoandrábene vagyis #mindenrenbenlesz. Majd zsebre téve a kamerát Mária felé vettem az irányt és miután keresztet vettem, halkan elmormoltam rövidke „hálaimám”. A kis lugas mellett elhaladva pedig valódi csodát éltem át. A tengert kitartóan kémlelő bácsi, egy pillanatra rám nézett és csendesen annyit mondott: „arrivederla”. Abban a pillanatban éreztem, hogy többé már itt sem vagyok idegen és aprócska gesztusával elérte, hogy mosolyogva sétáltam egész úton hazafelé.
2020. december 6.
Messziről hívogatott. Hallottam a hangját, amint súgta: „Gyere közelebb… Gyere csak, érdemes….!” Odaérve pedig szinte földbe gyökerezett a lábam. Nem vettem levegőt. Csendben a maszkom mögé bújva figyeltem a természet eme csodálatos alkotását, melyet mintha egyenesen a vörös szőnyegről lelépve, egy Oscar gálán mutattak volna be. Ezernyi lábnyom. Most mégsem látni tömeget, sem kutyát, sem embert. Nem hallani beszélgető olaszokat, csupán a tirrén tenger moraját, mely ezernyi csodásan lenyűgöző színben pompázva hívogat egy-egy arra tévedőt. Megjelent a szivárvány minden létező pompázatos árnyalata röpke fél órán belül. Szürke ködből kékbe hajló, mely lassan kúszott a mályva felé, s éles határt alkotott a pink és lila változatos variációival. Majd a bús szürke – fekete felhők közül lassan tört ki arany sugaraival a lenyugvó nap. Sárgán ragyogva megvilágította ég és víz határát valahol a távoli horizont felett. Szinte elvakított. Megállás nélkül ragyogó sugarai jelezték hogy Toszkána mától narancssárga zóna lett Minél tovább néztem, annál kevésbé voltam képes mozdulni. Attól féltem ha elfordítom a fejem, lemaradok a csoda valamely apró részletéről, s úgy vesztem el a fonalat, hogy sosem pótolhatom majd újra. Elgémberedtek az ujjaim a friss parti szélnek hála, s ma először érezve előnyét a maszknak, mely a jeges széltől védte arcom, boldogan ültem le a morajló hullámok közelébe a nedves homokban. A percek mosolyogva vánszorogtak egy fárasztó vasárnap után a látóhatár szélén a lenyugvó nap pedig egyre jobban ragyogva vakította el az ember szemét. A lelkemig hatolt. Bebújt a szívem egy szegletébe, ahová most örökre bezártam. Az aranyló gyógyító ragyogás, mely már oly sokszor segített átlendülni, felülkerekedni a gondokon. Ma új erőre kaptam. Feltöltődött, lelkem és szívem minden szeglete. Az indiánoknak van egy ősi mondása, mely szerint, néha meg kell állnod és be kell várnod a lelked. Én ma így tettem. Találkoztunk és újra egyesültünk az aranyló napnyugtában, a tirrén tenger hullámainak zenéjét hallgatva
2020. december 7.
Reggel valami furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, barátom, akivel egyre több időt töltöttem az utóbbi hetek során, ma nem érzi jól magát. Tudtam, hogy szüksége van rám, hát sietni kezdtem. Kora reggel kapkodva öltöztem fel és lelkem díszbe öltöztetve igyekeztem hozzá, mint az elmúlt hetek során minden egyes nap. Száz métert sem tettem meg, mikor már látni lehetett, mikor már hallottam kétségbeesett sírását. Dühös volt, csalódott, szomorú. Kérlelhetetlenül ordított, túlharsogva a szelet vagy az utca zaját. Tajtékozva csapkodta a homokos partra a lomha súlyos ágakat és a méregzöld, barna és szürke hullámokat. Hallottam ahogy kiabál. Reméltem hogy időben érkeztem, de tévedtem. Már nem tehettem semmit. A fájdalma, szinte belehasított a szívembe s bár szerettem volna megnyugtatni, esélyem sem volt. Majd egy órán át hallgattam. Sétáltunk. Ő és én. A karcos novemberi szélben kivörösödött az arcom és a hidegnek hála, érzéketlenné váltak az ujjaim, mégsem mozdultam. Hallgattam. Őt, a csalódását, a fájdalmát, tehetetlenségét, dühét és undorát. Sokáig tartott míg megértettem. Rám volt dühös, ránk emberekre, mindenkire, aki kérését nem vette komolyan, akik kincseit ahelyett hogy értékelték volna, csak kiaknázták, akik tiszta vízét sok mocsokkal beszennyezték, élővilágát pusztították. Sokszor kért segítséget. Mostanra már túl sokszor. Ma azonban a tehetetlenségtől, csalódottságtól őrjöngve vetette ki magából a mocskot, a műanyag szemetet, a plasztik olajoskannákat és a fél pár cipőket, a gumiabroncsokat a fém és fa hulladékot a rengeteg üveget és műanyag zacskót, vagy épp a gázpalackokat Nem volt mit tenni. Csendben sétáltam mellette és hallgattam panaszát tovább. Aztán úgy éreztem hogy a fotózáson és megértésén kívül tennem is kell érte valamit. Majd merev ujjaimmal egyik kannát a másik után megragadva, egyik szemét kupacot a másik után a korábban zsebembe rejtett bevásárlásra szánt szatyromba rakva vittem a partra kihelyezett nyilvános szemetesig. Ekkor csitulni kezdett, s a borús, dühödt felhők közül a remény halovány fénysugarai ragyogtak fel a távolban a méregzöld, tarajos hullámok felett. Meghallgattam és megértettem, s ő mint hűséges barát, hálából, amint képes volt kissé megnyugodni egy újabb apró csodát mutatott meg Nekem: A remény sugaraita hitet hogy talán egy fecske is csinálhat nyarat
2020. december 13.
Pénteken nem egyedül mentem hozzá. Szerettem volna meglepni, ezért nem is szóltam Neki előre. Arra gondoltam, ha olyasvalakit viszek, akinek a víz és ezer csodája még nálam is fontosabb, akkor boldoggá tehetem. Így lett. Díszbe öltöztetve szívem, izgatottan indultam a part felé, ahol már várt a barátnőm, hogy együtt rójjuk a kilométereket a homokban. Hosszú hetek óta végre személyesen láthattam az én „spanyol nővérem”, akitől bár csupán néhány utca választ el, mégsem tudtunk találkozni korábban. Sétáim során gyakran hívtam, s már napok óta tervezgettük, vártuk a közös élményt, amit a naplemente időszakára időzítettünk. Aznap mi gyógyulni mentünk hozzá. Bevonva Őt is beszéltük ki az elmúlt idő nehéz és nyomasztó eseményeit, Ő pedig érezte rajtunk, hogy szükségünk van rá, talán még inkább, mint annak előtte, így szinte percenként újabb és újabb csodákkal lepett meg minket! Kellemes parti szél simogatta az arcunkat a lábnyomok pedig több tucat látogatóról árulkodtak, mégis alig lehetett embereket látni. Miután kipletykáltuk magunkat, a kis titkos öbölbe érve, csendben figyeltük, amint büszkén mutatta meg nekünk hatalmas, játékos fodrait melyek a hullamtörőkre zuhanva látványos tüzijátékként értek véget. Türelmetlenül vártuk a csattanásokat, hangosan szurkolva az izgalmas végjátékhoz. Látszott rajta, hogy szinte csak úgy ragyog, mint izgatott kisgyermek, aki egyetlen röpke találkozás alatt minden számára fontos játékával meg akarja ismertetni a kedves látogatót. Csak kapkodtuk a fejünket és mosolyogva, gondtalanul élveztük ki a vele töltött órákat. Boldog volt. Izgatott és lelkes. Együtt nevetett és örült velünk egész idő alatt. Végül ezer árnyalatú naplementével koronázta meg baráti légyottunkat a parton. Lelkünket színekkel, szívünket szeretettel töltve meg csordultig, hálásan mosta lábunk előtt a talajt, míg csodáltuk. Hosszú, boldog séta volt. Minőségi együtt töltő idő jó társaságban, a természet millió kis csodájával tarkítva, mely már annyira hiányzott mindannyiunknak. Az éltető víz, a szikrázó nap a sós lenge szél távoli vidékekről mesélve a lenyűgöző látvány, a hullámok relaxáló hangjai és a rengeteg nevetés. A lélek legjobb gyógyító energiái. Hálás vagyok érte
2025. augusztus 3.
Hosszú idő telt el legutóbbi találkozásunk és elmélyült beszélgetésünk óta. Években mérhető. Most már tudom, mindketten hiányoztunk egymásnak. Én neki, de főleg Ő nekem. Vasárnap késő délután boldogan érkeztem hozzá, s csak ültem ott mellette csendesen. Mosolyogtunk egymásra a boldog „viszontlátásban”. Minőségi időt tölthettünk együtt, cinkosul suttogva egymásnak az elmúlt idő fontosabb eseményeiből… E közben sirályok énekét és fürdőző gyerekek kacaját fújta felénk a távolból a langyos júliusi szél, de minket cseppet sem zavart. Most végre csendesen újra kapcsolódtunk. A fehér homokban ülve simogatta a lában, s közös múltunkat felelevenítve megannyi kedves emléket vetített le nekem. A tiszta kék víz folyamatosan sötétedett, s az eleinte rózsaszín égbolt teljes színskálát bejárva változott aránnyá. Mintha csak percenként gyógyítani akart volna. Erőteljes hullámaival egyenként gördítette tova a lelkemre nehezedő hatalmas köveket … A fürdőzők lassacskán eltűntek a partról, a sirályok csendesedni kezdtek, a hullámok pedig egyre lassabban mosták bele a múltat a homokba az aranyló parton. Ragyogott. Gyógyított. Gyengéden simogatott és újra úgy ragyogott nekem, mint régen. Büszkén és tekintélyt parancsolón, mégis kedves megértéssel, boldogan ölelve. Órák teltek el így, míg végül arany karjába zárt újra az én drága, rég nem látott barátom, a Tirrén tenger. S én hálával teli, nyugodt szívvel sétálhattam haza újra, pont úgy, ahogyan évekkel ezelőtt